Középpont - Én

Az éntudat a személyiség központja. Mikor kezd el egyes szám első személyben gondolkodni a gyerek? Körülbelül óvodás kor kezdetén. Már előtte elhatárolódott a környezetétől, megkülönböztetni magát másoktól, de csak ebben a korban kezdi használni az „én”, „enyém”, „nekem”, „velem” névmásokat.

A gyermekünk önmagáról alkotott képe általunk és a környezete tagjainak visszajelzései alapján formálódik. Leginkább mi, szülők tudjuk értékelésünk alapján alakítani. Ha túlságosan nagy elvárásokat támasztunk felé, amiket még nem tud teljesíteni, vagy ha túl sokszor rójuk meg, hogy ügyetlen, szerencsétlen, vagy rossz, akkor rögzül benne ez a negatív énkép, és cseppet sem kell meglepődnünk, ha ítéleteinket be is teljesíti a jövőben.Amennyiben egy szülő gátolja az önállósodási folyamatokat, sok mindent nem fog megtanulni a gyermek, emiatt folyamatos kudarcélmények fogják érni, negatív énképe erősödik. A sorozatos kudarcok letörik a próbálkozási kedvét, személyisége sodródó lesz, és mindenhez alkalmazkodó.

Egy kis óvodásnál a világ közepe ő maga. Ez nem önzőség, csak még nem tudja magát más helyzetébe beleképzelni. Három-négyévesen bár csoportosan játszanak, mégis inkább csak egymás mellett vannak, mindenki a maga mesterségét űzi. Pár évvel később kezdenek csak valóban együtt játszani, mikor már figyelembe veszik a másikat is, a másik véleményét és érdekeit is.

Észrevehetjük, hogy sokat forgolódnak a tükör előtt a kis ovisok, és hajlamosak a nárcizmusra, elvárják mások csodálatát. Túlértékelik és hangsúlyozzák pozitív tulajdonságaikat. „Ugye milyen okos vagyok?”Egyre önállóbb mindenben, és meg is van benne a vágy arra, hogy mindent önállóan valósítson meg. Viszont lassan ráébred, hogy törekvéseinek korlátai is vannak.Amikor fokozódó önállósodásában az akaratát korlátozzák, dacreakcióval válaszol, ez az időszak az úgynevezett dackorszak.

Ahogy az „én” különböző stádiumban van, vagyis ahogy a gyermekünk fejlődik, úgy az ismétlődő szakaszokban igényt tart arra, hogy a velünk való viszonya az új körülményeknek megfelelően átrendeződjön. Ez sosem konfliktusmentes. Sokszor a szülők aggódásból nem biztosítanak teret az önállósodásra, a gyermek meg sok esetben nem tudja felmérni, hogy milyen határai vannak önálló cselekvésének, hogy mire képes.

Sok esetben csak a szociális erejét akarja mérni a gyermek, és azért szegül ellen. Az akaratosságra sokféleképpen léphetünk. Legtöbbször indulattal reagálunk rá, nem is mérlegelve, hogy tulajdonképpen mit is akar a gyermekünk. Pedig meggyőzéssel, rábeszéléssel, türelmesen, de határozottan, meggyőzhetjük őt. Ha egészséges mértékben kompromisszumra tudunk jutni, ellenálló helyett együttműködő lesz gyermekünk, és a dackorszak nem is fog olyan sokáig tartani. Ellenkező esetben tartóssá válhat, vagy újra-újra visszatérhet.

vissza>>>