Kezelhetetlen gyerekek

Gyermekünk egész addigi életében nem okozott még annyi fejfájást nekünk, mint kamaszkorában. Szem előtt kell azonban tartanunk, mekkora feladat előtt áll: az önállósulás komoly próbatételének kell megfelelnie. El kell érnie azt, hogy a nemi identitása kialakuljon, érzelmileg le kell válni a szülőkről, valamint ki kell alakítani a már új, felnőtt személyiségét. Ráadásul meg kell hoznia egy sor, az életére vonatkozó döntést (például a pályaválasztás terén). Egyikőjük könnyedén, a másik nehezebben, komoly harcok árán vészeli át  a tízes éveit, a szülőknek pedig ehhez mérten nem csekély türelem és kitartás szükséges ahhoz, hogy  megfelelően kezeljék és tolerálják gyermekük hangulati és egyéb változásait.

A serdülőkor lezajlásának mikéntje nagymértékben attól függ, hogy mi, szülők hogyan viszonyulunk gyermekük folyamatos függetlenedési akcióihoz. A rideg érzelmi környezet, a nem támogató, elhanyagoló nevelési stílus ugyanúgy ártalmas, mint a túlvédő, aggódó, szabályozni kívánó szülői hozzáállás. A szakemberek szerint optimális, ha a család „félig zárt rendszerként” működik: védelmet nyújt, de más, külső hatások beáramlását sem gátolja.

A kamasz gyermeket nevelő szülők gyakran érezhetik úgy, hogy segítség nélkül maradnak kérdéseikkel, kétségeikkel. Ez érthető is, hiszen nem szívesen beszéljük ki másoknak, hogy a gyermekünk nem tanul, órákon keresztül a közösségi oldalakon lóg, nem jött haza éjszakára, titkai vannak, gorombán beszél, szembeszegül szüleivel és mindent kritizál – főképp az „ősöket”. Talán azért nem, mert attól tartunk, valamit elrontottunk a mostanra kezelhetetlenné vált gyermekünk eddigi nevelésében. Valamit elmulasztottunk vagy nem vettünk észre, amire reagálnunk kellett volna. Úgy érezzük, kicsúszott az irányítás a kezünkből, hiszen a korábbinál sokkal passzívabb szerepre kényszerülünk. Mert egyre inkább a serdülő dönti el, hogy mit fogad el és mit nem, kér-e vagy sem a tanácsainkból. A szülő pedig nem tudja biztosan, mennyire érett a gyereke, mennyire támaszkodhat már saját magára. Félti a „gyereket”, és – bevallja magának vagy sem – nem esik jól, hogy látszólag már nincs szüksége az anyai/apai gondoskodásra.

Ahhoz, hogy kezelni tudjuk a kamasz gyermekünkkel támadt konfliktusainkat, meg kell értenünk, milyen változások történnek gyermekünk fejlődésében.Megtalálni az új viszonyulási, közeledési módokat „átalakulás alatt” lévő gyermekünkhöz.A nevelő szülő attitűdjét lecserélni az „edző” pozíciójára: csak a pálya szélén „szurkolni”, és elkapni őt, ha nagy gond van. Mert a „tüskés” kamasz igenis igényli azt a fajta szülői szeretetet, ami nem tolakodó, tiszteletben tartja a távolságtartásra való igényét, de amiben folytonosan érezheti, hogy a szülők mindig ott vannak, ha szüksége van rájuk.

vissza>>>